„Vigyázz! Kész… Rajz!”

Több mint egy hetet késtem ezzel a bejegyzéssel, ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy ettől jobb is lesz… ellenkezőleg. A Kolozsvári Nemzetközi Maratonról kellett volna írnom, de nem volt elég elhatározás bennem. Mint ahogyan ahhoz sem voltam elég fegyelmezett, hogy tisztességesen felékszüljek végre egy klasszikus maratonra is.

Bár időben tudtam az eseményről, sőt időben elhatároztam, hogy bevállalom a 42, 2 km-t, pár héttel a verseny előtt kénytelen voltam belátni, hogy nem készültem kellő képpen, idén egyszer sem szaladtam 30 km-nél hosszabb távot. Talán sokak számára furcsán hangzik, de március-április még javából síszezon (pl. a Freeride bajnokságra is április 22-én kerül sor), így a hétvégi sízések miatt folyamatosan elmaradtak a hétvégi hosszú szaladások, amelyeket ugyan igyekeztem túrasízéssel pótolni, de ez nem volt elég. Ezért kb. 6 héttel a verseny előtt titokban, csak magamban, elhatároztam, hogy félmaratoni távon indulok, mert az fel sem vetődött, hogy az első erdélyi nemzetközi maratont kihagyjam.

Két héttel a verseny előtt részt vettem apám emlékversenyén, az idény tulajdonképpeni első szaladóversenyén, eredményem engem is meglepett. Ezután kezdtem kacérkodni a gondolottal, hogy jobb időt kellene szaladnom, mint másfél évvel ezelőtt a budapesti Nike félmaratonon (1h,30m).

Egy héttel a félmaraton előtt részt vettem egy bukaresti duatlon versenyen, ahol újra teszteltem kondimat, amatőr kategóriában 2. lettem. Igen bíztató jelek voltak ezek, mégis attól tartottam, megtévesztenek. Úgy éreztem, keveset szaladtam és nem edzettem megfelelően a hosszú, langyos tél idején.

Bár elégglé ismerem Kolozsvárt, úgy tűnt, teljesen ismeretlen útvonalon kell majd szaladnom, és jól tudtam, mekkora pszichikai előnyt jelent a terepismeret. Miközben spagettivel tömtem magam, gyakran nézegettem a verseny honlapján a térképet, tudtam, hogy két 10,5 km-es kört kell majd szaladnom, de nem láttam magam előtt az útvonalat. Tudtam például, hogy a Julius Mallnál van egy emelkedő, de nem tudtam, milyen hosszú és milyen meredek.

Ahogy közeledett a verseny napja, egyre jobban ráhangolódtam az előttem álló feladatra. Bizalmasabb körökben már el is mertem mondani, hogy 1,30-nál jobb időt szeretnék szaladni.

Szombaton egy ismerős jóvoltából autóval bejártam a pályát, és megnyugodtam, hogy az emelkedő nem is olyan vészes. Egyébként aznap tudtam meg, hogy a pasta patry szombanton lesz, nem a verseny után, ahogy azt eddigi versenyeken tapasztaltam, úgyhogy aznap dupla adag spagettit ebédeltem – carbo-loading ide vagy oda, attól tartottam, túlzásba vittem, és úgy is volt.

Tudtam előre, hogy ilyenkor az alvás sem könnyű, korán kell ébredni, éppen ezért már előző este felpróbáltam és előkészítettem a cuccaimat, becsomagoltam a hátizsákot, tudományosan időzítettem és elterveztem a reggelit, és megszerveztem a találkozót pár vásárhelyi bartátommal a Corso Bistroba, minekutána versenycsomagjaikat én váltottam ki.

Vasárnap reggel minden forgatókönyv szerint zajlik: ébredés 6.30, reggelizés 7.00, 8.15 találkozó a srácokkal a Corsoban. (Pedig nem voltam katona.) Jó hangulat, verseny előtti poénkodások, éppen csak a melegítésről feledkezünk meg, úgyhogy kb. 20 perccel a rajt előtt rávesszük magunkat. Közben egyre több ismerős a téren. Fogadok, hogy Mátyás sem látott még ennyi fura alakot 3 fokban, hideg szélben majóra vetkőzve ugrálni. Komoly melegítés helyett inkább cseverészünk, bíztatjuk egymást, kacsintgatunk (de nem tudok kacsintani), integetünk. Kitapintható a versenyláz. Akik először vágnak bele a maraton vagy félmaraton rejtélyeibe kicsit aggodalmasabb, bátorítást igénylő tekintettel állnak a tömegben, a tapasztalatabbak pedig ismerőseiket méregetik, miközben sportszerűen bíztatják egymást. Emlékszem, amikor először álltam rajthoz kalandversenyen, triatlonon, terep-maratonon vagy félmaratonon egy olyan deja vu érzés fogott el, mint amikor gyerekkoromban a vásárhelyi week-end telepen lévő trambulin előbb 5, majd 7 végül pedig 10 méteres fokárol kellett leugranom. Azt hiszem, természetes állapot ez, mielőtt beleveti magát az ember a maratonfutás ismeretlenjébe.

Start. Egyébként a lányom így mondja: „Vigyázz! Kész… Rajz!” Kb negyedik sorból indultam. Nem volt időm azon dilemmázni, hogy erősen, vagy óvatosabban kezdjem a versenyt. Elindultam a mezőnnyel. Néztem az órám. 200 m után a pulzusom már 160 volt, az első kilóméter pedig 3p,48mm. Erős tempó – tudtam, hogy ezt nem bírom 21 km-en keresztül tartani, de nem vettem vissza egyből, csak fokozatosan. Próbáltam tartani az iramot az élen futókkal, az elején a fiúkkal, majd a lányokkal, de kb a 6 km-nél az csajos élboly is elhúzott, és ettől a ponttól kezdve nagyjából egyedül szaladtam. Nagyon monitorizáltam magam, a pulzusom nem emelkedett, még a hegymeneten sem érte el a 170-et, jól éreztem magam, a km-ek kb 4 perces átlaggal teltek az első 10 kilóméteren. Az út széléről érkezett némi bíztató taps, pár vicces beszólás, de többnyire nagy volt a pangás. Bukaresti élményeimhez viszonyítva ez akár pozitívum is lehet, mert itt nem dudáltak az autók.

A szél kegyetlenül fújt, több helyen felborította a korlátokat, engem csak akkor zavart, amikor szembefújt, de akkor nagyon, sajnos senkit nem tudtam szidni érte, és abban bíztam, hogy az időjárás másokhoz is ugyanolyan sportszerű. A Farkas utcai hurok alaposan megdolgoztatta a szervezőket, akiknek állandóan terelgetniuk kellett a futókat, kit az egyik, kit a másik sávra… mindenesetre legalább tanultak belőle, ilyen többet nem lesz – ígérte Horatiu, a főszervező, akiknek ezúton is szeretnék őszintén gratulálni. Ezután a klinikáknál volt igazán jó érzés szaladni, ahol láttam, ki mennyivel van előttem, majd visszafelé, hogy ki mennyire van mögöttem. Be tudtam mérni, kb. hol állok a mezőnyben. Következett a Jókai utca és az első kör vége, azaz az érkezés helyszíne, ahol végre igazi bátorításban részesültek a szaladók. Megnéztem az órám, 43 perces volt az első 10,5 km.

Ütemterv szerint haladtam, azaz két perccel másfélórás tempó alatt, de tudtam, hogy nem bízhatom el magam, a neheze most következik. És így is volt. Ez a része még magányosabb volt, sem üldöző, sem követő távon belül nem szaladt senki. Figyeltem a földre festett kilométerjelzéseket, néztem az időt és pulzusomat. Minden frissitőpontnál ittam, de sehol nem álltam, még csak nem is lassítottam. Lábam és tüdőm jól bírta, szellemileg a nehéz időjárási körülmények ellenére remekül éreztem magam, folyton mosolyoghatnékom volt, de egy adott pillanatban a bal lábam Achilles-ina jelzett, hogy ez már egy kicsit sok, legyen elég. Még volt kb 6 km, és a verseny hátralevő részét ez a dialogus töltötte ki. – Állj meg! – Dehogy állok, minden rendben, nehogymá`, – Legalább lassíts! – Dehogy lassítok, 1, 30 alá kell szaladnom. – De fáj! – Az a te bajod…. és így tovább, de ezzel együtt remekül éreztem magam, viszont már nem mertem gyorsítani, bár energiám talán lett volna hozzá. Úgyhogy az utolsó pár km-et 4, 20-as tempóban szaladtam, és a végeredmény 1,27,21 lett, (20. helyezet) aminek nagyon örültem.
Összegézésként pedig annyit, hogy végre létezik egy igazi tömegsport-rendezvény nálunk is, ahol az amatőrök együtt állhatnak rajthoz a profikkal, mindenki valami másért szaladhat együtt, ünnep van, buli van. Nyilván nem hasonlítható a tőlünk nyugatra szervezett maratonokhoz, hiszen ha csak a budapesti Nike félmaratonról beszélünk, akkor tudnunk kell, hogy idén szervezik a 26-ikat, és mintegy 7000 ember áll rajthoz; nem is beszélve a londoni, párizsi, berlini, New York-i, bostoni maratonokról, ahol kb 40.000-en indulnak. A rajtnál a hátsó sorokban állók kb 1 órával a startpisztoly eldördülése után lépik át a start vonalat, a nevezéseket hónapokkal azelőtt lezárják, a nevezési díj pedig többszöröse a hazai tarifának. Itt még sokan háborogtak azért, hogy nem lehet a verseny napján benevezni. Ilyen profi futók is csak nálunk léteznek, akkik reggel lazán arra ébrednek, hogy maratont akarnak futni, de nem akárhol, versenyen. Hát nem lehet, és jó ha erről a szokásukról lemondanak, és időben betervezik maratonjaikat.

Ami a nézőket, szurkolókat, érdeklődöket illeti, sok-sok évnek el kell még telnie, ameddig egész Kolozsvár ünnepel, örül egy ilyen eseménynek, de a lényeg, hogy vannak, akik hisznek benne, és volt bátorságuk elindulni ezen az úton. Az az 1000 szaladó és a párszáz lelkes szurkoló mindeképp hálás marad a szervezőknek, ami elegendő motivációt kell, hogy nyújtson nekik ahhoz, hogy jövőre is sort kerítsenek a rendezvényre.

A szervezéssel kapcsolatos gyermekbetegségeken pedig túl kell esni, úgyhogy kár a szóért. Aki rendezett már két gyermeknek tömbház körüli futóversenyt, az is tudja: nem is olyan könnyű vállalkozás.

Egy válasz: “„Vigyázz! Kész… Rajz!””

  1. CZ

    Szeretem ahogy lelírod az elökészületeidet (kicsit hasonlatos az íjj megfeszítéséhez), könnyü beleélnem magam, pedig a futás és én igencsak távol állunk.

Válasz

*
To prove you're a person (not a spam script), type the security word shown in the picture. Click on the picture to hear an audio file of the word.
Click to hear an audio file of the anti-spam word